- Veled tartok! - vágta rá Sisi - de az merre van?
- Hát mindenképpen túl a kerten - ráncolta össze nagy komolyan homlokát a kisfiú, majd határozott léptekkel elindult a kertkapu felé.
- De oda nem mehetünk ki! - követte őt félszegen kis húga.
- Márpedig én kimegyek. - dacoskodott Tony és megfogta a kilincset. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve, izgult, mert még egyedül sose ment ki az utcára. Igazából a házuk környékét még csak kocsiból látta. Lüktetett a vér az ereiben, úgy dübörgött a szíve, hogy hallotta saját szívverését. Tudta, hogy tiltott dolgot tervez, de mindenáron meg akarta tenni. Elakart menni messzire. Messzire attól a háztól, ahol a szülők soha nincsenek otthon, és dajkák, inasok lesik minden kívánságukat. Bármit megkaphatnak, amit csak szeretnének, kivéve azt az egyet, amire leginkább vágyik: a szülei figyelmét, és szeretetét. Persze szeretik őket a maguk módján, de közel 5 évesen már érezte, hogy az igazi szeretet nem ilyen. Tenyere izzadt, de erősen markolta a kilincset, majd minden bátorságát összeszedve lenyomta. Sisi nagyot nyelt, hátán végig futott egy izzadságcsepp. Maga sem tudta, hogy a nyári meleg vagy az aggodalommal teli kíváncsiság volt a kiváltó ok. Tony megrántotta a kaput, de az nem mozdult. Sisi megkönnyebbültem kieresztette a levegőt, és akkor jött rá, hogy az utóbbi fél percben bizony levegőt sem vett.
- Zárva. - mondta bátyjának fellélegezve. - Gyere játszunk inkább valamit!
- Ha azt hiszed egy zárt kapu megállít, hát tévedsz. - válaszolta Tony.
- Átmászunk?! - kérdezte hitetlenkedve Sisi.
- Át! - vágta rá Tony.
Tony felcsimpaszkodott a kerítés tetejére, de gumicsizmája orra túl széles volt, ezért nem tudta a rácsok közé bedugni és elég esetlenül próbált feljebb és feljebb jutni. Húga csizmájának orra nőiesebb, ezáltal hegyesebb és persze kisebb méret is volt, ő könnyebben boldogult. Pillanatok alatt a kerítés tetején találta magát és már fél testével a szabadságot jelentő, és titkos ismeretlent rejtő utcán is volt. Tony meg csak bénázott és fiú létére valahogy nagyon ügyetlenül csimpaszkodott a kerítésen, de nem jutott feljebb.
- Nem azt mondtad, hogy te is jössz? - incselkedett húga, mikor már a kerítés tetején volt.
- Most mit húzol? Igyekszem, de nem fér be a csizmám a rácsok közé.
Sisinek nevethetnékje támadt majd visszaugrott a kertbe a kapu tetejéről.
- Tartok neked bakot és aztán utánad mászok ha átjutottál. - jelentette ki nevetve.
De aztán a nevetés újra és újra rátört, egyre erőtlenebb volt és végül az egész próbálkozásuk kudarcba fulladt. Együtt nevettek és egy idő után azt is elfelejtették hogy min nevetnek, és hogy mit is akartak csinálni mielőtt nevetni kezdtek volna. Potyogtak a könnyeik a nevetéstől. Így talált rájuk a délutáni szunyókálásból ébredő dajka, aki mosolyogva konstatálta, hogy mennyire jó testvérek, majd magában szomorúan hozzátette, hogy a szülők figyelmének hiánya lehet az oka, hisz nincs rivalizálás köztük, mert egyikre sem figyelnek túlzottan.
A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)
